Horváth Attila(4. Dan) |
1992-ben, 13 évesen kezdtem el karatézni Somorján, az akkori Relax karateklubban. Első edzőm Sebestyén Róbert volt, majd miután ő külföldre távozott, Móricz Zoltán vette át a csoport irányítását. Mindkét edzőmre a mai napig szívesen emlékezem. Ebben a klubban találkoztam először Milan Karafa mesterrel, aki a tőle megszokott aprólékossággal kezdett velünk foglalkozni. Tőle Ján Longa mester vette át a stafétabotot, aki viszont a versenykarate felé terelgetett bennünket. A somorjai karateklub alapítója Krajcsovics Rezső volt, akit személyesen már nem ismerhettem, mivel a klubhoz csak a halála után csatlakoztam. A későbbiekben a somorjai karateklub megszűnt.
Egy év kihagyás után Milan Karafa mester visszatért Somorjára, hogy a patonyi Karafa Dojo
karateklub mellett nálunk is megnyissa kihelyezett iskoláját, így folytathattam az edzéseket. Számomra az ő edzései voltak a legmegfelelőbbek,
mivel megfogott, hogy nagyon aprólékosan és kompromisszumok nélkül törekedett arra, hogy az adott technikát vagy mozdulatsort minél
tökéletesebben sajátítsuk el. Az ilyen edzésmódszernek viszont az volt a hátulütője, hogy nagyon nagy volt a lemorzsolódás, sok ember nem
akarta önmagát fejleszteni, inkább abbahagyta az edzéseket. Később - egyéb elfoglaltsága miatt – rám bízta a somorjai részleg vezetését. Az
utolsó években visszatért Somorjára és mint a segédje a kezdő csoport vezetését láttam el. A közös munkának Milan Karafa mester tragikus
halála vetett véget.
Karafa mester halála után úgy éreztem, tartozom neki azzal, hogy nem hagyom veszni mindazt a tudást, amit
átadni igyekezett, így két klubtársammal és Ján Longa mester támogatásával megalakítottuk a Horváth Attila Karate-t,
akkor még Harcművészetek Somorjai Iskolája néven.
A közös munka nagyon gyorsan véget ért, mivel elképzeléseink nem egyeztek meg. Már az első évben éreztem, hogy a versenykarate nem az, amit
igazán elképzeltem és távol áll mindattól, amit Milan Karafa mestertől tanultam, hogy számomra mindez technikai szempontból visszalépés. Ekkor
találkoztam először Michal Šlachtovský mesterrel, aki általam addig sosem látott lazasággal és egyszerűséggel, minden erőlködés nélkül képes
volt olyan erőt kifejteni, amellyel a nála sokkal nagyobb „ellenfelek“ rongybabaként csuklottak össze. Néhány bemutató edzés és egy hosszabb
beszélgetés után megkértem, hogy foglalkozzon velem, mert ez az, amit mindig is kerestem, sőt bizonyos szempontból Karafa mester is ezt
kereste a karatéban (ami csak pár hónap után tudatosult bennem) azzal a különbséggel, hogy neki nem volt módja megfelelő információkhoz jutni.
Az első „tréningek“ Šlachtovský mesterrel viccesen alakultak, mivel a legegyszerűbb mozdulat is nehézségeket okozott. Megértettem, hogy
mennyire fontos a megfelelő légzés és lazaság, megtanultam figyelni minden apró mozdulatra és rájöttem, hogy sokéves munka vár rám. Nagyon
gyorsan felismertem, hogy ezzel a tréningmódszerrel sosem leszek „népszerű“, az edzéseimen sosem lesz embertömeg, mert a nyugati kultúrában a
gyors és felszínes sikerek fontosak, a hosszantartó, aprólékos munka jóformán senkit sem érdekel, sokkal egyszerűbb illúziókban élni és
elfordítani a fejünket, mintsem szembesülni a tényel, hogy ezek csak felszínes dolgok és nem igazi értékek. Mindezek ellenére mégis úgy
gondolom, hogy jól döntöttem, ez az igazi harművészet, amit úgy hívnak, KARATE.